Áldozathibáztatás – amikor rossz helyen keressük a felelőst

Az áldozathibáztatás azt jelenti, hogy egy bántalmazás, zaklatás, csalás vagy más erőszakos cselekedet után nem (csak) az elkövető felelősségét hangsúlyozzák, hanem az áldozat viselkedését, döntéseit, külsejét, múltját kezdik vizsgálni – mintha ezzel „megérdemelte volna”, ami történt.

🔍 Miből ered?

Az áldozathibáztatás gyökerei mélyen nyúlnak vissza a társadalmi beidegződésekbe és félelmekbe. Több dolog is szerepet játszik:

  • A világ igazságos rendjébe vetett hit vagyis az emberek hajlamosak azt hinni, hogy a jó emberekkel jó dolgok történnek, a rosszakkal pedig rossz. Ezért ha valakit sérelem ér, az csakis az ő hibája lehet – így az igazságos világ illúziója megmarad.

  • Védekezés a saját félelmeink ellen: ha azt hisszük, hogy „velem ez nem történhet meg, mert én máshogy viselkedem”, az hamis biztonságérzetet ad. Ezért könnyebb az áldozat döntéseit hibáztatni, mint szembenézni azzal, hogy velünk is megtörténhetett volna.

  • Kulturális, nemi sztereotípiák: sok társadalomban még mindig élnek olyan berögződések, hogy „a nő provokált”, „a férfi nem tud uralkodni magán”, vagy „aki segítséget kér, az biztosan túloz”.

Miért egyszerűbb az áldozatot hibáztatni?

Mert így nem kell konfrontálódni a bűnösséggel. Nem kell szembenézni az elkövető felelősségével – sem erkölcsileg, sem jogilag. Az elkövető bírálata kényelmetlen lehet, főleg ha közeli hozzátartozóról, ismert személyről vagy „szimpatikus” figuráról van szó.

Például: ha egy nő elmondja, hogy a társkeresőn megismert férfi pénzt csalt ki belőle, gyakran kap ilyen válaszokat:
– „Miért volt ilyen naiv?”
– „Miért nem vette észre?”
– „Biztos csak a szerelmet kereste és vak volt.”

Pedig a helyes kérdés az lenne:
– „Miért hazudott a férfi?”
– „Miért használta ki a bizalmat?”
– „Hogyan lehetett volna őt megvédeni ettől?”

Ez miért veszélyes?

Az áldozathibáztatás elmélyíti a traumát. Az áldozat nemcsak a bántalmazás vagy csalás fájdalmát hordozza, hanem a külvilág elutasítását, értetlenségét is. Ez azt üzeni: „magadra vess, ne számíts együttérzésre.”

Ez visszatartja az embereket attól, hogy segítséget kérjenek, elmondják a történetüket, feljelentést tegyenek. Ehelyett csendben maradnak – a bántalmazók, elkövetők pedig folytathatják, amit csinálnak.

Miért kell róla beszélni?

Mert csak akkor tudjuk megtörni a csendet és a tabukat, ha kimondjuk:
❌ A bántalmazás mindig az elkövető hibája.
✅ Az áldozat soha nem felelős a vele történtekért.
✅ A bizalom nem naivitás. Az empátia nem gyengeség.

Ha nyíltan beszélünk róla, mások is felismerik magukat a történetekben – és talán végre mernek segítséget kérni.

Miért fontos az érzékenyítés a témában?

Az érzékenyítés azt jelenti, hogy tanítjuk egymást arra, hogyan figyeljünk jobban oda a másikra, hogyan értsük meg a mögöttes folyamatokat, és hogyan teremtsünk olyan közeget, ahol az áldozatokat nem elhallgattatják, hanem meghallgatják.

Ez a legelső lépés a prevenció felé.