Sokan nem merik őszintén elmondani, mit tapasztalnak, éreznek vagy szeretnének. Ennek két fő oka van általában. Egyfelől attól félünk, hogy sebezhetővé válunk emiatt, másfelől, hogy az őszinteségünkkel esetleg megbántjuk a másikat. Pedig van egy módszer, amely egyszerre biztosítja, hogy ne legyünk nyersek, miközben képesek legyünk nyíltan vállalni önmagunkat. 

Az erőszakmentes kommunikáció módszertanát Marshall Rosenberg amerikai pszichológus alkotta meg. Az elmélet mögött az az elképzelés rejlik, hogy találjunk vissza ahhoz az eredendő emberi igényhez, hogy kapcsolódjunk egymáshoz. Sőt, ha lehet, akkor ezekben a kapcsolatokban fókuszáljunk a szeretetteljességre, az empátiára, az elfogadásra, az őszinteségre.

Ma javarészt online kapcsolódásokból állnak baráti, munkatársi és sokszor családi kapcsolataink is. A párkeresésről nem is beszélve. Ráadásul a fiatalabb generáció számára még inkább az a természetes, hogy online kötnek és tartanak fenn barátságokat. Így még erősebben jelentkezik az az evolúciós igényünk, hogy valós, személyes kapcsolódásokat éljünk meg egymással, s ezért akár olyan kockázatokat is vállalunk, amilyenek az online tér velejárói. Legfőképp azt, hogy amíg nem találkozunk az online térben megismert személlyel, addig nem tudhatjuk, hogy mi valós és mi nem az mindabból, amit virtuálisan mond vagy mutat magáról.

Hogyan kommunikáljunk tehát őszintén, de sem nyersen, sem kitéve magunkat esetleges bántalmazásnak?

Az erőszakmentes kommunikáció – röviden EMK – elmélete szerint mind önmagunkkal, mind másokkal legyünk erőszakmentesek, és önmagunkkal kezdjük. Hasonlóan ahhoz, mint amikor a repülőgépen azt oktatják, hogy vészhelyzet esetén előbb a saját oxigén maszkunkat vegyük fel és ezután segítsünk másoknak. Ha a saját érzéseinket és szükségleteinket elnyomjuk, akkor önmagunkkal szemben vagyunk erőszakosak. Így az EMK 4 pillére először rólunk szól. Lássuk sorban ezeket.

1. megfigyelés: az adott helyzetre vonatkozó objektív észlelésünk. Azaz mindaz, amit az abban a pillanatban az érzékszerveinkkel megtapasztalhatunk: látunk, hallunk, ízlelünk, szagolunk, a bőrünkön, testünkön érzékelünk. Nézzük úgy az adott helyzetet, mintha fényképet készítenénk róla – esetleg videófelvételt – és csak azt vehetjük figyelembe tényként, amit a felvételen látunk vagy hallunk. Semmi mást! Sem az előzményeket, sem a lehetséges következményeket. Ez segít kiküszöbölni azt, hogy korábbi (negatív) élményeink alapján tegyünk becsléseket, feltételezéseket ill. előítéleteink alapján címkézzünk, ítélkezzünk, általánosítsunk. Miért szükséges, hogy ítélkezzünk, feltételezzünk vagy általánosítsunk? Sokszor a másik ezeket – jogosan – támadásnak veszi, s a „legjobb védekezés a támadás” elvén alapulva, ha mi támadunk, a másik visszatámad és megoldás helyett egy ördögi körbe, kerülhetünk bel – akár játszmába is. 
2. érzés: fejezzük ki saját érzésünket a helyzet kapcsán, a másik bírálata, hibáztatása nélkül. Sokszor nehéz felismernünk, hogy pontosan mit érzünk: néhány olyan tipikus válasz jut eszünkbe, ha megkérdezik tőlünk, hogy vagyunk, mint „jól, rosszul, fáradtan, dühösen”. Pedig ennél ezerszer többféle érzésünk van. Ha nem kapunk elég elismerést a főnöktől, lehetünk dühösek, de csalódottak, frusztráltak, szomorúak, tehetetlenek, zavarodottak is. Ha nem tudunk elég időt együtt tölteni a párunkkal, szintén lehetünk dühösek, de mellette érezhetünk még csalódottságot, magányosságot, kilátástalanságot, szomorúságot, aggodalmat, csüggedtséget… Sokszor követjük el azt a hibát, hogy nem az érzésünket fogalmazzuk meg egy helyzet kapcsán, hanem gondolatot, tapasztalatot, viselkedést. „Úgy érzem, hogy a munkád fontosabb, mint én.” „Úgy érzem, te sose figyelsz rám.” „Úgy érzem, mintha nem becsülnéd a munkámat.” Volt-e egyértelműen beazonosítható, megfogalmazott érzés ezekben a mondatokban? A rövid válasz az, hogy NEM, nem volt. Nem tudtuk meg, hogy örülök vagy épp szomorkodom amiatt, hogy nem figyel rám a másik. Ha a párom munkáját fontosabbnak látom magamnál, akkor emiatt dühös, csalódott, szomorú vagy épp megkönnyebbült vagyok? Ezen a ponton felmerülhet a kérdés, hogy mindig kell-e, jó-e kifejezni az érzésünket. Ha például épp csak ismerkedünk az online térben vagy épp határozottan meghúznánk a határainkat anélkül, hogy túlzottan kiadnánk magunkat, akkor érdemes csak magunkban tisztázni, hogy mit is érzünk a helyzet kapcsán, hisz az érzés meghatározza majd, hogy mire van szükségünk igazán. De nem szükséges mindenképp kimondani, leírni minden helyzetben az érzéseinket.
3. szükséglet: fejtsük meg, mi az, ami igazán fontos számunkra? Sok esetben azért nem tudunk egy helyzetet megoldani, mert nem is azonosítjuk, mi lenne a cél, mi az, amit el szeretnénk érni. Milyen igényünk fog teljesülni, ha sikerül megegyeznünk vagy épp mi sérül, amennyiben nem jutunk megállapodásra: a biztonság,a pihenés, a támogatás, a szeretet, az elfogadás vagy a nyugalom? Ha maradunk az előző példánknál, ahol azt mondjuk, hogy: „Úgy érzem, mintha nem becsülnéd a munkámat.” – akkor mi lehet az én szükségletem, mit hiányolok? Például az elismerést, a dicséretet, a figyelmet, a megbecsülést. Ha be tudjuk azonosítani a szükségleteinket, akkor megtaláljuk a helyes döntést akár olyan helyzetekben is, amikor mérlegelni kell, hogy igent vagy nemet érdemes mondanunk.
4. kérés: fogalmazzunk meg egy konkrét, teljesíthető, egyértelmű kérést a másik felé. Legyünk minél egyértelműbbek és pontosabbak. Így elkerülhetjük a félreértéseket és csalódottságot. Ne csak azt fogalmazzuk meg, hogy mit nem akarunk, hanem azt is, hogy mit kérünk (ki, mikor, mit, hogyan szeretnénk, ha tenne). Ha felmerül, hogy esetleg nemet kellene mondanunk egy adott helyzetben, akkor is hasznos, ha kiderítjük először, mit is szeretne pontosan a másik. Lehet, hogy többet feltételezünk a kérése mögött, mint amire ő valójában vágyik. 

Miután megvizsgáltuk saját magunkban, hogy mi minden zajlik bennünk és ezt én-üzenetekben megfogalmaztuk, forduljuk oda értő figyelemmel a másikhoz. Ne csak látszat figyelmünk legyen felé és ne azon gondolkodjunk, míg ő beszél, hogy majd mi hogy fogunk erre reagálni. Ha valóban megértjük, ő hogy látja a helyzetet és megértjük, mi az ő érzése, szükséglete, kérése, akkor vagy mélyebb lehet a kapcsolat, vagy tisztábban fogjuk látni, mikor kell hátrébb vagy akár kilépni, és határt húzni. Képesek leszünk tudatosabban és objektívebben mérlegelni.

A másik fél érzéseire, szükségleteire egyszerűen rákérdezhetünk: hogy látod, hogy érzed, mire van szükséged, mit szeretnél? Ha erre nem tud válaszolni, akkor tippeljünk, azaz empatizáljunk, fejtsük meg, mi lehet az érzés, szükséglet. Fontos, hogy nem tudhatjuk, csak sejthetjük az ő érzését, szükségletét, ezért ne állítsuk, hogy „Látom, tudom, hogy te most dühös és csalódott vagy.” Ehelyett kérdezzünk: „Jól látom, hogy dühös vagy most?”

Az empátia nem jelenti azt, hogy alárendelődünk vagy mindig bűbájosak vagyunk. Egyszerűen a kíváncsiságot, nyitottságot és az egyenlő, partneri bánásmódot takarja, amiben a kettőnk érzései, igényei egyaránt fontosak. Tehát nem érünk kevesebbet, mint a másik – de többet sem. Ha pedig a legnagyobb igyekezettel és az erőszakmentes kommunikációval megfogalmaztuk a mondandónkat, és a másik mond nemet vagy épp nem lesz együttműködő, akkor el kell fogadnunk ezt. Lehet, hogy az adott helyzet úgy zárul, hogy nincs közös megoldás, sőt, akár meg is szakadhat a kapcsolat. 

Azt a címet adtam a cikkemnek, hogy „Kedves vagyok, de nem balek.” Ha tehát erőszakmenteségről és empátiáról beszélünk, mindig lebegjen a szemünk előtt, hogy ugyanúgy számítunk, mint a másik, ugyanúgy jogunk van a szükségleteink kimondásához és kérésekhez. Ha pedig a másik ezt nem tartja tiszteletben, akkor nyugodtan hátrébb léphetünk vagy akár le is zárhatjuk a kapcsolatot.  

Szilvi