Pár évvel ezelőtt, mikor még nem töltöttünk ennyi időt a számítógép előtt, akkor is jelen voltak az életünkben az átverések. Akkor is ki akarták csalni az adatainkat, el akarták tulajdonítani az igazolványainkat, el akarták lopni a pénzünket és egyéb értékeinket.

Akkor ehhez még sokkal nagyobb bátorság, tudás és sok esetben elszántság kellett, hiszen nem otthon a megszokott, biztonságos falak között a számítógépünk előtt ülve (vagy épp a kényelmes ágyunkban fekve..) kellett ezt megtenni, hanem szemtől szemben a való világban. A való világban a másik ember szemébe nézve, a saját arcunkat mutatva, a saját hangunkat hallatva.

Akkor még nem lehetett eltitkolni, ha izgulunk, nem lehetett „visszatörölni”, amit mondani akartunk ha nem tetszett a megfogalmazás, hiszen nem írásban kommunikáltunk, hanem szóban. Ha kimondtunk valamit, akkor már nem volt visszaút, csak magyarázkodni lehetett. Persze ha valaki profi, akkor bármilyen helyzetből kimagyarázza magát, de azért ennyire profikkal ritkán lehetett találkozni, mert ők nem ránk, „kisemberekre” hajtottak, hanem „nagy vadakra” akiktől sokkal több pénzt lehetett zsákmányolni.

Aztán ahogy az internet és az online világ fejlődött, úgy megjelent a világban a „kiberbűnözés” is. Kiberbűnözésnek tekinthető minden olyan bűncselekmény, amit nem szemtől szemben követnek el, hanem valamilyen elektronikus csatornán keresztül. Ez történhet telefonon, e-mail-ben, egy weboldalon keresztül, egy chat oldalon, társkereső applikációban, de akár sms-ben is. Bármilyen olyan felületen, ahol nem állunk szemtől szemben az elkövetővel. Lehet, hogy a szomszéd irodában ül, de az is lehet, hogy tőlünk több ezer kilométerre, a világ másik felén.

Ezeknek az átveréseknek, bűncselekményeknek is van olyan fajtája, mikor az elkövető megfigyel minket a való világban is. Megfigyeli hol dolgozunk, hol lakunk, hol vásárolunk, kik a barátaink, mik a szokásaink, a hobbijaink, és utána az így szerzett információkat használja fel ellenünk.

Ezek a folyamatok sok időt és energiát vesznek igénybe az elkövetőtől, és sok esetben rengeteg pénzbe is kerülnek neki, éppen ezért ezeket a megoldásokat, csak nagyon nagy „eredménnyel” kecsegtető esetekben vetik be.

Ezeknél a módszereknél még nagyon fontos volt a közös nyelv is, hiszen itt még nem volt elterjedt az, hogy a világ másik felén, más nyelvet beszélő emberekkel kerüljünk kapcsolatba. Vagy ha igen, akkor azért ott nem volt olyan nagy még a bizalom, így egy más országbeli, más nyelven beszélő embernek nagyon kicsi volt az esélye, hogy egy komoly csalást véghez tudjon vinni velünk szemben.

Aztán ahogy kinyílt a világ, elkezdtünk egyre széleskörűbben kommunikálni és ismerkedni a magán és az üzleti életben is, úgy elkezdtek a csalásokban is leomlani az országok, nyelvek közötti korlátok.

Ezekben az években még viszonylag könnyen észre lehetett venni, ha valaki át akart verni minket. Bármilyen elektronikus úton csöppentünk bele egy ilyen helyzetbe, azt tapasztaltuk, hogy angolul (sok esetben hibás, rossz, gyenge angolsággal) vették fel velünk a kapcsolatot a csalók, vagy sok esetben valamilyen fordítóprogrammal írt szöveggel kerestek meg minket. Ezek a legtöbb esetben tele voltak helyesírási hibákkal, nyelvtanilag furcsa szószerkezetekkel, tévesen fordított, magyar nyelven értelmezhetetlen szófordulatokkal.

Ez volt az a korszak, ahol nekünk, magyaroknak hatalmas segítség volt az, hogy egy olyan nyelvet beszélünk, amit a világon csak nagyon kevesen. Ez azért is segített, mert technikailag egy ilyen kis elterjedtségű és világszinten bonyolultnak tekintett nyelvre sokkal nehezebb volt profi fordítást készíteni. Egy ilyen kevesek által használt nyelvre nem érte meg nagy gondot, sok energiát fordítani, mert csak egy nagyon kis célcsoportot lehetett utána támadni. Ráadásul – valljuk be – azért a bűnözők is tisztában voltak vele, hogy nem Magyarországon találják meg azokat az embereket, akik anyagilag annyira jól állnak, hogy sok pénzt lehessen belőlük kicsalni.

Szóval igen, a bonyolultnak számító nyelvünk, a világviszonylatban nem túl jó anyagi helyzetünk, és a magyarok kis száma miatt nem voltunk elsődleges célpontjai a kiberbűnözés első korszakának. Kivételesen azok a dolgok, amiket a világban hátrányként éltünk meg, azok segítettek nekünk, hogy „védettek” legyünk 😊

Természetesen voltak csalások, de azok inkább országon belüli, amatőr próbálkozások, amiket sok esetben felderíteni is könnyű volt.

Egy időben nagyon komoly népszerűségnek örvendett, mikor nők (vagy magukat nőnek kiadók) mobiltelefon-feltöltő kártya kódokat csaltak ki interneten keresztül chatelés (beszélgetés) közben. Elkezdtek beszélgetni a célszeméllyel, baráti kapcsolatot próbáltak kialakítani, vagy sok esetben abba az irányba vitték a beszélgetést, hogy egy baráti csevejnél több alakuljon ki. Megpróbálták elérni, hogy a beszélgetőpartner „beléjük szeressen”, találkozni akarjon velük. Hosszas beszélgetések alakultak ki, úgy beszéltek, úgy viselkedtek, hogy az áldozat bizalmába férkőzzenek. Ugyanazt vagy nagyon hasonló dolgokat szerettek (zene, ételek, szabadidős programok, sportok, munka) és így próbáltak közelebb kerülni az áldozathoz. Volt, hogy ezek a beszélgetések hetekig, hónapokig tartottak, de olyan is volt, hogy gyorsan pár óra alatt eljutottak a köszönéstől a feltöltőkártya kéréséig. Férfiak esetében sok esetben az volt a látszólagos cél, hogy minél gyorsabban szexuális kapcsolatot alakítsanak ki, vagy legalábbis elhitessék a férfival, hogy ők bizony szeretkezni szeretnének vele. A végén mindig oda futott ki a dolog, hogy mobiltelefon feltöltőkártya kódot és a hozzá tartozó jelszót kértek, mert „nincs pénzük telefonálni, hogy a személyes találkozót megbeszélhessék”.

Átlátszónak tűnik? Igen. Tényleg átlátszó? Igen. Sokan dőltek be neki? Rengetegen. Miért? Mert olyan tökéletes módon, olyan jó pszichológiával felépítve „altatták el” az áldozatokat, hogy azok nem gondoltak arra, hogy nem valódi személlyel beszélgetnek. Eszükbe sem jutott az, hogy valaki át akarja verni őket. Egyrészt azért, mert ez még új jelenség volt, másrészt azért mert a hosszú, sok esetben mély beszélgetésekkel olyan bizalmat épített ki bennük az elkövető, ami a félelmeiket teljesen kikapcsolta.

Miért nem terjedt el ennek a híre? Miért nem fordult szinte senki a rendőrséghez? Miért maradtak ezek az esetek döntő többségében titokban? Ennek sajnos egyszerű emberi oka volt már akkor is. Ha valaki átvertek, akkor az nagyon nehezen ismerte be, még saját magának is, nemhogy felvállalja mások előtt azt, hogy őt ennyire csúnyán megvezették.

Sok esetben nem is egy, hanem 2-3-4 vagy akár még ennél is több kódot loptak el egy-egy embertől, mire az végre kapcsolt, hogy ez átverés és soha nem jön össze az áhított találkozó.

Mi vetett véget ennek a fajta átverésnek? Talán az, hogy elterjedt a híre? Nem. Az, hogy a rendőrség elfogta a tetteseket? Nem. (El sem hiszitek, de tudtommal senkit nem fogtak el ilyen csalás miatt.) A válasz egyszerű. A feltöltőkártyás mobiltelefon-előfizetések korszaka leáldozott, szépen lassan a többség átállt a havi díjas, utólag fizetendő csomagokra, és ezek a pre-paid verziók szépen kikoptak a használatból. Ma is létező megoldás, de annyira lecsökkent a mennyisége, hogy nem éri meg ilyen csalással foglalkozni. Nem elkapták a bűnözőket, hanem a bűnözők hagytak fel a tevékenységgel, mert ennél sokkal nagyobb profittal kecsegtető lehetőségek nyíltak meg előttük..

A technológia fejlődésével, az AI megjelenésével a helyzet gyökeresen megváltozott. Szinte észre sem vettük, de egyik napról a másikra bekerültünk a kiberbűnözők potenciális céltáblájának a közepébe.

Hogyan és miért?
Ez a cikksorozat következő részében kiderül.

Zoltán